...méghozzá az egészségügyit. Nem pusztán kíváncsiságból, hanem mert muszáj Z lábát néha megmutogatni hozzáértő szemeknek. Nem mintha gond volna vele, hanem mert ez a fejlődési rendellenesség, ez a dongaláb, ilyen. Hiába használja a jobb lábát, a donga lábát, pontosan ugyanúgy, mint a másikat, hiába a mintaszerű kétlábon ugrálás, szaladgálás, hegymenetben gyaloglás, foglalkozni kell vele, mert különben elkanászodik. Ahogy az itteni gyógytornász fogalmazott, a dongalábnak külön élete van, még akkor is, ha 1000%os a figyelem és a törődés, gondolhat egyet kanyarba... 

Node, a helyzet pillanatnyi állása szerint, Z lába minden foglalkozásra remekül reagál, vagyis örülünk és törődünk.

A törődést itt is, minden egészségügyi dologgal, a háziorvosnál kell kezdeni. Sajnos van ami ott is fejeződik be, mint például a rákszűrés nekem, és ha azt a doktor urat képzelem el erre a feladatra, aki Z. lábát is megnézte, hát finoman szólva is a hideg futkos a hátamon. Nem elég, hogy büdös volt a rendelőjében, amikor bementünk, (áporodott testszag), de neméppen hórihorgas termetét abszolút nagyképűséggel próbálta ellensúlyozni, és bár bizonyára gitározáshoz nagyon szükségesek a hosszú körmök, nem hinném, hogy gyógyításhoz annyira fontosak lennének...

Ugyan bejelentkezéskor egy héttel későbbre kaptunk időpontot, és a gépben nyilván ott volt, hogy milyen problémával járulunk nagysága elé, a dokinak, aki véletlenül sem volt benszülött, fogalma sem volt róla mi az a dongaláb. Mikor bementünk és elmondtam, hogy miért jöttünk, rögtön ajánlotta a vizsgálóasztalt, hogy Z feküdjön fel... ekkor kezdtem kételkedni először a hozzáértésében... Miután zoknilevételkor elfintorította magát, neki állt megvizsgálni a szóbanforgó rémületes lábacskát: két ujjal megfogta Z. nagylábujját, úgy hogy a többit ujját amennyire csak tudta a szoba másik sarka felé evakuálta... ekkor felpisszent bennem egy gondolat, hogy talán nem is igazi orvos ő... A vizsgálatot szerencsésen túlélte mindenki és ő nekiállt gépelni... a jobb és a bal mutatóujját használva, minden betűt gondosan megkeresve... Ennél a pontnál már biztos voltam benne: a sors egy állnéven parktizáló átplasztikázott maffiózóhoz vitt minket, aki csak valami eltolt szervezés miatt kénytelen lábacskákat fogdosni...

Akárhogyis, valamit elindított a rendszerben, mert röpke 3 hét múlva kaptunk egy beutalót Odensébe az egyetemi orvostudomány egyik fellegvárába, egy héttel későbbre.

Egy hetem volt rá tehát, hogy elkészítsem a haditervet, hogyan fogjuk átvészelni azt a röpke másfél órás kocsikázást oda és ugyanennyit vissza Z. és én. Eddigi tapasztalataim szerint ugyanis, ennyit autózni Z.nal egyszerre, egyet jelentett az ideggörccsel és nagyfokú halláskárosodással. Végül arra jutottam, hogy sok játék, sok nasi, és elöl ülés a legtöbb amit tehetek. Nem is kellett más, az út álomsima volt...! Majszolt egy kis ropit, egy kis almát, megette a pókembert a kacsa aztán elmerült a rádióállomás NOVA nevének villódzásában... már csak oda kellett érni időben...

Mikor 20 perccel az időpontunk előtt begödültünk a kórház parkolójába úgy éreztem, hogy a világ egy tökéletes hely, ahol rend uralkodik. Biztos voltam benne, hogy ebben a rendben könnyedén találok egy parkolóhelyet és bőven lesz időnk ücsörögni a váróteremben is, hogy átszellemüljünk kicsit. A harmadik kör után már elővettem a kórházról és parkolójairól kapott térképet, de mire kitaláltam, hogy mi hol is van, hogy is kell tartani magát a rajzot, hova is kell eljutnunk, egy óvatlan kanyarral kijutottam a kórház területéről, természetesen egy olyan útra, ahol csak 1,5 km után volt lehetőség visszafordulni. Ennyi időveszteséget egy tökéletesen tervezett program sem bír el, így a kiírt időpont előtti 5 percben parkoltunk, öltöztünk, cuccal babakocsira váltottunk, szaladtunk és végül mosollyal leplezve a lihegésemet a recepción 2 perc késéssel bejelentkeztünk.

Éppen hogy kifújtam magam, mikor a rendelőből kijött egy fickó. Kedélyesen azonosított minket aztán várakozásra intett, hogy még vizsgálnak mást. Nagyjából negyed órát kellett várni, közben senki nem jött ki a rendelőből, csak az orvos. Miután a nővérke behívott a visszatért doki igen kedélyesen fogadott minket. Nem is az amit mondott, hanem inkább ahogy mondta, az volt a kellemes. Olyan volt, mintha valami rég látott ismerőssel találkoztam volna, legalábbis ami a hangulatot illeti, semmi feszélyezettség, vagy protokolitás nem volt. Azt hiszem még maradtam is volna egy kicsit csevegni, ha Z nem üvöltött volna torka szakadtából attól a pillanattól kezdve, ahogy leültünk a doki elé. Akkor már az olyan apróságok, mint a zoknilevétel is elég harcos volt. Miután pedig a lábát is elkezdte úgy istenigazából gyömöszölni az a fehérköpenyes, hogy jól megnézze merre hajlik, merre nem, hát nem volt visszaút. Szegénykémnek csak úgy potyogtag a könnyei. Szerencsémre már nagyon fáradt volt, így magától küzdeni nemigen volt ereje, inkább kapaszkodott belém, hogy igazán ne engedjem ezt az aljasságot, tegyek már végre valamit... Én pedig tettem: füleltem és koncentráltam mit is mond a doki. Ő szimplán nem foglalkozott a hangzavarral, még annyira sem, hogy egy kicsit hangosabban beszélt volna, így nekem, ez a bent töltött kb 15 perc olyan volt, mint valami koncentrációs tréning. Azért Z tartott néha szünetet is, mikor a nővérke például felfújt neki egy gumikesztyűt, vagy mikor a doki telefonált a mi ügyünkben. Teljes megnyugvást érthető módon viszont csak a rendelő elhagyása hozott Z-nek... meg nekem is. 

Nekem többek között azért, mert a doki nem mondott igazán rosszakat a lábáról, no meg nem mellesleg azért, mert nem pirultam többet. Ez a doki ugyanis specialista volt, dongalábra szakosodott főokos, vagyis gyerekekkel foglalkozott zömében. A rendelőben viszont semmi sem utalt erre, nem voltak sem színes minták a falakon, vagy akárhol, de még csak játékok sem. Láthatóan nem voltak felkészülve arra, hogy lekössenek egy ilyenfajta nagyhangút.

Nem csak ők nem, de az egész kórházban nem voltak felkészülve egy rohangáló, vigyorgó ugráló manóra, aki random mód szórja a "hej"-okat akárkire. Z ugyanis annyira felszabadult miután kijöttünk a rendelőből, hogy nem bírt magával, rótta a köröket és visongott. Aztán persze a nagy energia már az utolsó tartalékaiból ment, alig hogy kihajtottam a kórház területéről, jóízűen elszundikált és szinte hazáig békésen aludt.

A következő hetek úgy zajlottak, mintha semmi se történt volna, bár mondta a doki, hogy jön majd a lelet, amivel el kell mennünk a sínkészítőhöz, de a lelet csak 2 hét múlva mutatta meg magát. A sínkészítőnél ehhez képest egy hét múlva ordított, rugkapált és hadakozott Z, egy ártalmatlan nénivel szemben, akinél csak egy centi volt, hogy megmérhesse a lábát... 20 perc alatt sikerült is neki... Igazán kellemetlen volt, eszembe jutott ugyanis A. megjegyzése, amit a hasonlóan viselkedő gyerekekre használt a gyerekklinikán. Szerinte az ilyenek elkényeztetett francok, ahol az anyuka állandóan tyütyürü-mütyürüzi a gyereket, vagyis az egész a szülők hibája. Próbáltam nem gondolni erre, és amikor végre a gyógytornászok is jelentkeztek, mert őket is megígérte a doki, erősen kívántam, hogy most az egyszer legyen minden sima, és csomómentes. 

Az is volt. Háromnegyed órás ismerkedésre mentünk ugyanis, ez volt az első gyógytorna. Azzal a szemlélettel dolgoznak ugyanis azok akik ilyen apróságokkal foglalkoznak, hogy hiába a tudás, ha a gyerek ellenáll, akkor sem azt nem látják mi a gond pontosan, sem azt nem tudják átvinni mit kellene csinálni. Ezért az első alkalommal "csak" ismerkednek, és szépen, finoman vezetik be az érintést, hiszen ebben a korban a gyógytorna még gyógymasszázst is jelent, vagyis én mozgatom a lábát, ő tűri... már amennyire van mit, ugyanis amit most kaptunk mint gyógytorna feladat, azt az én hajdanán ripityomra tört mutatóujjam nem bírja. 

Nem baj, ha nem megy, akkor majd arra gondolok, amit a doki mondott Odensében nem leplezett cinikus mosollyal: "tornáztathatom én, ha akarom, mi úgy valljuk itt a klinikán, hogy az nem sokat számít". Ettől függetlenül, mert nekem igényem volt rá, megszervezték nekünk a gyógytornát. 

A rendszer tehát innentől fogalkozik velünk, gyógytornára eleinte sűrűbben megyünk, majd ha megtanultam, begyakoroltam a feladatokat, gondolom igény szerinti gyakoriságú lesz, a sínkészítőhöz 3 hetenként kell kontrollra menni, Odensében pedig egy év múlva megyünk ismét vizitre. Mindezt egészen fájdalommentesen értük el, tulajdonképpen mindent ők szerveztek, viszonylag rövid alatt.