Nem tudom mikor fogom megszokni ezt nyelvet, de annyi biztos hogy még mindig nem áll rá sem a szám, sem az agyam... 

A legegyszerűbb, legtöbbször használt szavakat is képes vagyok nem jól összerakni, ilyen például a nagyon köszönöm: mange tak. Ezt véletlenségből úgy kell mondani, ahogy írjuk, nekem viszont ritkán sikerül így használni, legtöbbször "mange tank", vagyis "sok tankot" lesz belőle... Persze, mit kell nekem cifrázni?! A dán tanárom, Viki is azt mondja, minimumra törekedjek inkább, aztán majd idővel jön a fakszni is.

M. is visszavett egy kicsikét, az oviban azt mondják, hogy amikor elkezdenek hozzá dánul beszélni egyszerűen elfordul, vagy elmegy onnan... Sajnos a kezdeti lelkesedést nem támogatja sikerélmény, ugyan számolni nagyjából már tud tízig, és egy-két szó is megvan már neki dánul, de az a szimbiózis, amit Zi.vel, a magyar kislánnyal csinálnak napközben, az sajna bezárja őt, nem igazán van motiválva arra, hogy mással is ismerkedjen, pláne beszéljen. Remélem csak idő, és belelendül. Sokat beszélünk itthon is róla, direkten, indirekten, hogy nem könnyű egy másik nyelven megtanulni, próbáljuk megértetni vele, hogy nem kell feltétlenül beszélnie, elég ha ott van, hallja amit mondanak, ne zárkózzon el, aztán majd szép lassan kialakul.

Z. nek nem kell a bíztatás, a múltkor még a család becsületét is megvédte, mikor beszálltunk egy liftbe. Valahogy mindenki elmerült a gondolataiba, mikor beléptünk 2 másik ember mellé, sem A., sem én nem mértük fel a helyzetet. Bambaságunkból csak akkor ocsúdtunk fel, mikor Z. beérve a liftbe nagy mosollyal az idegenek felé fordult, és hangosan rájuk köszönt dánul. Így legalább olyan volt, mintha direkt azért taplóskodtunk volna, hogy még hangsúlyosabb legyen a cukiság.

Bevallom, én bizony szenvedek az órákon mint egy kutya. Nyökögök, makogok, szörnyen érzem magam, de az egyik óra után a fiúk mindegyikénél volt egy gyönyörű virág mikor hazaértek. Kaptam egy szépséges csokrot, és két csodaszép cserepes virágot. Bár az élmény egyenesen nem köthető az órai teljesítményemhez, érzésben utólag akkor is jutalom íze lett. Sokat segít hogy újra dadogóra fogjam Vikivel...vagy akár mással az utcán, ha úgy adódik.

A napokban például a tengerparton voltunk a srácokkal. Ők rögtön lehuppantak a homokba, a sétány mellett és lázasan elkezdtek homokozni. Sokan mosolyogtak ránk az ott sétálók közül, ám az egyik néni, úgy 80 körül, fiatalosan lépkedve a szintén 80as pasijával, messzebbre ment, meg is szólított minket. Kedvesen mondott nekem valamit dánul, majd ahogy látta a zavart az arcomon megismételte közelebb lépve. Erre már kénytelen voltam szabadkozni (dánul), hogy csak kicsit értek, mire ő egy tömör rövid mondatocskát mondott. Én elgondolkodva néztem rá, ismertem minden szót amit mondott, de nem akart összeállni a kép: ilyen kedves és azt magyarázza nekem, hogy tudom-e hogy a közelben játszótér is van... nem tudtam erre mit válaszoljak... ezt ő is láthatta, így tökéles angolsággal megismételte a mondandóját: olyan jó látni, hogy gyerekek kint játszanak a szabadban...

Innen szép egyenesbe jönni, én azt mondom!