Mivel áprilisban egy hétig nem volt autónk, gyerekfuvarozásra beújítottam a biciklit. Még márciusban vettünk egy utánfutót a kölköknek, egy kétszemélyest, amiben becsatolva egymás mellett ücsöröghetnek és krúzolhatnak. Tekintve, hogy nekem még csak elvileg van egy aranyba hajló narancssárga bringám, A. kegyetlenül puritán nyergű biciklijét voltam kénytelen befogni az utánfutó elé.

Az elmúlt 2 évben nem igazán a sportról szólt az életem, hogy finoman fogalmazzak, azaz éppen jó formában voltam ahhoz, hogy egy kb 1méter széles, 30 kilónyi kölökkel megpakolt utánfutót húzzak a városon keresztül-kasul, dombra föl, dombról le... Nem számít, gondoltam, minden jobb mint napi kétszer egy órát gyalogolni Z.nal, erőltetett menetben.

A srácok jól bírták az első utat, bár a biztonsági öv kicsit odapaszírozza őket az ülésbe, a bukósisaktól pedig a fejmozgatás van erősen beszűkítve a hintójukban, ez láthatólag egy csöppet sem zavarta őket. Míg én elöl küzdöttem az elemekkel, hátulról folyamatos zsizsegést hallottam: ment a duma, a biznisz valami kavicson, élték mindennapi, életüket, pont mintha ilyen felállásban hasítottunk volna mindennap az oviba.

Bevallom kicsit doppingolt volna, ha egy picurkát legalább el vannak kábulva a szokatlanságtól, de nem. Részemről, remegő lábakkal, sajgó hátsóval érkeztünk meg 20 perc után az érzésem szerint ritkás levegőjű ovihoz, ahol is a fiúk úgy szálltak ki az utánfutóból, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Hazafelé Z.nal, bár röpültünk M 17 kilója nélkül, számoltam a hátra lévő métereket, és egy igazi hősnek éreztem magam, hogy egész reggel egyetlen egyszer sem toltam a bringát.

Másnap reggel, minthogy olyan "simán" ment előző nap, rövidítettem és pont azon az útvonalon mentem mint autóval, vagyis a legrövidebb úton, és bár van benne egy csúnya emelkedő, 15 perc alatt ott voltunk az oviban. Mikor leszálltam a nyeregből rögtön tudtam beszélni, és a lábaim is arra mentek, mint én akartam, ugyhogy hazafelé Z.nal már kalandoztunk, ide mentünk, oda mentünk, bár ha Znon múlik nem tettük volna, neki ez sokkal kevésbé volt ínyére. A második ki-be szállás után már erősen meg kellett indokolnom neki, miért kell harmadjára is visszamásznia az utánfutóba, és miért kell a bukósisak is. 

Pedig fontos dolgokat intéztünk! Többek között elmentünk egy bicajboltban, ahol is nyerget szerettem volna magamnak... pontosabban ülést, egy fotelt, bármit, ami szélesebb A. 2 centis nyergénél... A boltban a legszélesebb, legnagyobb nyerget kértem, mire az eladó mosolygott és odavezetett egy ülőkéhez amire ráülve papírra vetült a kendőzetlen igazság, mekkora is az akkora. A mérés lényege az volt, hogy kiderüljön hol van a medencém két lenyúló csontja, amin ülök, ennek alapján aztán kezembe nyomot egy megnyugtatóan nagynak tetsző nyerget és készen is voltunk.

A nyeregvásárlással legalábbis, de minthogy az utánfutó-típusú gyerekhordozásnak volt pár gyenge pontja (és azzal különben is már nagyon tudtam...), vágytam valami újra. A Cristiania biciklit mióta először megláttam ki szerettem volna próbálni. Bár semmit sem tudtam róla, szentül hittem, hogy azzal a biciklizés semmi, pontosabban a gyerekhordozás gyerekjáték, a kényelem netovábbja, és bár ebben a boltban nem láttam egy darabot sem, érdeklődtem, nem lehetne-e bérelni tőlük egy ilyet. A fickó szemrebbenés nélkül megkérdezte, hogy segédmotorost, vagy a nélkülit szeretnék, így az üzlet beindult. Míg kissé becsmérlő mosollyal a motor nélkülit kértem... idebent egy picike hang teljes erőből ordítozta: SEGÉDMOTOROSAT!!! IGENIGEN!!!!!!!! MOTOROSAAAAT!!! Megállapodtunk, hogy másnap délutánra előkészíti nekem a 15000 koronát érő, nem motoros bringát és pár napig ingyen furikázhatok majd vele. 

Talán a tudattól, hogy délutántól már a vágyott szuperszónikus, ultrajó Christiania biciklivel vihetem a kölköket, a következő reggel übergyors voltam az utánfutóval: röpke 10 perc alatt az oviban voltunk (autóval nem tudtam soha 5 percnél kevesebb idő alatt teljesíteni ugyanezt a távot), és mégcsak nem is esett nehezemre. Ettől a gondolattól felturbózott egóval érkeztünk meg délután a bicajboltba a fiúkkal, ahol is egy gyönyörű, vajszínű, vadiújnak kinéző Christiania bringa várt minket. 

Akkor ijedtem meg először, amikor a fickó azt mondta: "...és akkor most megtanulunk biciklizni vele..." Felült rá és elmagyarázta: a doboz az elején, a két kerékkel (ami kb 70 cm széles és 1m hosszú, és nagyjából 60 cm mély lehet), tulajdonképpen a kormány, viszont tilos utánadőlni, kiegyensúlyozni. Nekem, aki tekeri a bringát, mint egy cövek kell ülnőm. Ha pl balra kanyarodok, a doboz majdnem hogy merőlegesen befordul elém, de nekem ülöm kell továbbra is egyenesen, elengedni a bal kezemmel a kormányt és a jobb kezemmel fogni a bal oldalát annak, egyben tartani vele a bal fékkart... Másodszor akkor ijedtem meg, amikor mondta, hogy üljek fel és próbáljam meg én is, úgy, álltában, ahogy ő mutatta. Megtettem, de nem hogy jobb érzésem lett volna tőle, őszíntén szólva méginkább berezeltem, mert persze bedőltem, kiegyensúlyoztam, mindent csináltam, ami tilos volt. Az ülés már önmagában jobbra-balra dőlt, bár a bringa stabil, 200kg, mégis ez a nem természetes cövekelés nagyon idegen érzés, intenzíven kell dolgozni az ösztönös függőlegesre törekvés ellen... Leszálltam a nyeregből és elkezdtem hátrálni. Hebegtem, habogtam, hogy meddig vannak még nyitva, mert akkor a férjem jönne és ő elhozná... és egyáltalán itt vannak a gyerekek, hogy viszem őket el innen... ha én ráülök erre,... erre az izére... de a fickó nem hagyta elúszni az "üzletet", határozottan, kézlegyintéssel kísérve mondta, hogy nem lesz semmi gond, csak gyakorolni kell, hozzam vissza 3 nap múlva. (Eredetileg 5 napra akarta adni, teljesen ingyen, de miután megtudta hol tároljuk majd, 3 nap lett belőle.) Az ügyintézés amúgy pofon egyszerű volt, én csak a fénykép nélküli itteni személyimet adtam oda neki, amit aztán lefénymásolt és kész is voltunk... semmi aláírás, semmi letét, becsszóra mondtam, hogy visszahozom...

Septiben, még a boltban berakosgatta a gyerekeimet a dobozba, szépen becsatolta őket, majd kitolta a bringát nekem a parkolóba és mosolyogva jelezte: indulhatunk. Én vidámság nélküli mosollyal, és hevesen dobogó szívvel ültem fel az ülésre, de mivel két tekerés után muszáj voltam kanyarodni picurkát, úgy megrémültem, hogy mint a villám pattantam vissza a földre. Ekkor előkotortam az összes bukósisakot, amit magunkkal hoztunk, mindenkire gondosan felcsatoltam, és bár elvileg nem könnyű felborulni egy ilyennel, valamelyest mégis megnyugodtam.

Biztos vagyok benne, hogy a csupaüveg boltból végignézték, ahogy a kereszteződésben nagykönyvbe illő bénázást hajtottam végre, de ha már ott volt a kezemben ez a vacak, nemigen volt más választásom, mint haladni ahogy tudtam... 

Előzetesben, még tudatlanul, a bringabolt felé igyekezve, a srácoknak megígértem, hogy miután elhozzuk ezt a csodaparipát, megyünk égbevilágba, játszótérre, tengerpartra, mindenfelé... Aztán mikor hazafelé tekertem a valóságban, M. megkérdezte hogy akkor most hova megyünk homokozni... nemes egyszerűséggel közöltem vele, hogy sehova, örüljünk, ha épségben hazaérünk. Nem értette, kérdezgetett, de minthogy körülöttem ismét ritkulni kezdett a levegő, kezdeti magyarázkodásomat lezártam annyival, hogy: "Csak." Annyit azért sikerült átvinnem, hogy ez a bringa más mint a többi, amit eddig használtam. Mikor a hozzánk vezető dombocska közepén feladtam és leszálltam a nyeregből, M. buzgón érdeklődött, hogy akkor most nem tudom tekerni ezt a biciklit? nem jó?  Próbáltam önmagamat is meggyőzve mondani neki, hogy minden rendben, klassz ez a járgány, csak szokatlan. 

Az igazság pedig az volt, hogy a bicó szörnyen ingatagnak tűnt, őrült nehéz volt, és a vicces kanyarodástól egyenesen rémálomízű volt tekerni. Míg az utánfutóban a kölköket húztam magam mögött, itt elöl ültek, így itt kvázi tolnom kellett őket fel a lejtőn, és míg az elmúlt 3 napban valamelyest helyre rázódtak a lábizmaim és egész jól viselkedtek, ezt az újítást nem bírták megemészteni. Olyan volt, mintha semmit sem csináltam volna egész héten, egész évben, sőt, mintha sosem bicikliztem volna egész életemben...!

Szörnyen bosszantott ez a bénultság, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy nem megy ez nekem, és nem mellesleg nem volt kedvem megadni magamat a pótkocsis megoldásnak, így nekiálltam gyakorolni az enyhén lejtős parkolónkban. A srácok viszonylag békésen tűrték a köröket, bár nem értették miért pattogok le-föl a nyeregből, csak egy idő elteltével kezdték hiányolni a változatosságot. Ekkorra már a jobbra fordulás viszonylag fájdalommentesen zajlott, így elérkezettnek éreztem az időt, hogy kipróbáljam magam forgalomban is. Nekivágtunk egy kb 10 perces útnak, egy játszótér felé.

Mivel az egész út során összesen 3 kanyar volt és egy csúnya lapos emelkedő, szerencsésen megérkeztünk a játszótérre, ahol is mindenki csinálhatta a saját dolgát, én gyakorlatoztam a parkolóban a játszótér mellett, Z nézte ezt és M homokozott.

Az út ezen a helyen vízszintes volt, széles, és háborítatlan, így a fordulásokat minden irányba, változatos sebességgel olyan profin begyakoroltam üres kocsival, hogy negyed óra elteltével úgy éreztem, minden sejtésem beigazolódott: ez egy álom bicikli! Így másnap reggel teljes magabiztossággal pattantam fel a nyeregbe, ami az első száz méteren keresztül, az első nagy kanyarig velem is maradt, onnantól viszont az egész út az oviig a szenvedés és küzdelem jegyében telt. A legrövidebb út is 20 percig tartott, mire odértünk teljesen kipukkantam és leeresztettem lelkileg. Úgy éreztem kifog rajtam ez a bringa, ennél jobban nem tudok hajtani vele... A srácok viszont úgy élvezték, hogy csak na. Nevetgéltek, tájat néztek, kommentáltak, és ami a legjobb volt az egészben: belevettek engem is, hiszen ott ültem "közöttük"... Mikor Z.nal mentünk M.ért az oviba az egyik nagyobb lejtőn lefelé zúztunk, Z. kitárt karral ült az ülés közepén és vigyorogva kiabálta: "Jajj, fúj a széééééél!" Amúgy is végig élvezte az utat és mindent mondtott, amit látott: "bokor, bokor, fa, madár, fa, bokor, kuka, autó..." és mikor napközben többedjére kellett visszaszállni a kocsiba egyetlen zokszó nélkül tette, és minden alkalommal mosolyogva várta az indulást.

Másnap, bár még gyakorlatoztam a bringával egy sort, és a végén már nem is ment olyan gyatrán, eljött a könnyes búcsú ideje, vissza kellett vinni a biciklit. Bár a könnyek nem tőlem származtak igen erősen elgondolkodtam melyik variációt válasszam: a heringérzést az utánfutóba, vagy a szabadságot a dobozban... A döntéssel aztán nem kellett sietnem, hiszen aznap próbáltam ki az új, extramenő autónkat, vagyis azóta buzgón gondolkozok, hogyis legyen a biciklivel...