No igen, kezdhettem volna ennyi év kihagyás után valami könnyedebb témával is, de hát mindegyis most már, csapjunk bele és lássuk mit tudnak a berozsdásodott ujjaim!

Szóval, amikor először meghallottam, hogy robot csinálja majd a műtétet rajtam, egészen elsápadtam. Gondolatban, már épp ott tartottam hogy, hogyan tér majd magához műtét közben a robot és kel önálló életre, amikor tisztázták, hogy nem önvezérelt szerkezetről van ám szó, hanem tapasztalt nőgyógyászok keze által vezérelt, precíziós szerkezetről, vagyis a Da Vinci robotról. A képen nem én vagyok és mégcsak nem is a doki aki műtött. A robottal a doki "a kamerába dugja a fejét" és körbe tud az érintett területen belül nézni, és jó nagy nagyítással tudja a dolgát végezni a karok segítségével.

Amikor két hete a műtét megbeszéléséről a nővér azzal a búcsúzott tőlem, hogy "Szerencsés vagy.", nem voltam egészen biztos abban, hogy mire is gondol. Arra talán, hogy nőiességem egyik jellemzőjét, a méhemet készülök elveszteni, így megszabadulok a havi gondoktól, vagy arra, hogy kelet európaiként megadatott nekem az a kegy, hogy egy ilyen csodálatos szerkezet "kezei által" élem át ezt a dolgot. Magamban arra jutottam, hogy egy mosollyal nyugtázom ezt a kijelentést, mert tulajdonképpen egyetértek vele. Ha úgy vesszük, még csak február óta várok erre a műtétre, és végülis megúsztam egy mentős fuvarral ezt a pár hónapot, de ami a legfőbb, tényleg, nemsokára vége lesz ennek az egésznek, úgyhogy igen, szerencsés vagyok. 

Persze attól, hogy robotkarok is benne voltak a műtétben, pontosabban a hasamban, ez egy egészen átlagos műtétnek számít. Sok nőtársam esett már túl ezen a beavatkozáson, méghozzá hasonlóan hozzám, ők is a zsenge 40es, vagy talán 50es éveikben. Ettől az adattól már önmagában megnyugodtam, nemhogy amikor kezembe nyomta a kedves nővérke a műtét előtti tisztálkodási útmutatót, és két savcsökkentő tablettát. Jó érzés volt, hogy én is tehetek valamit hogy ez a nemes ügy jól alakuljon. Amikor mellékesen arra kértek, hogy a műtét reggelén vegyek be paracetamolt, mert a beavatkozás alatt nagyjából fejjel lefelé fogok lógni, és közben felfujják a hasamat, már megint azon kaptam magam, hogy aggódok. 

Badarság volt, persze, tudom. 

De előző nap, szinte teljesíthetetlen küldetésnek tűnt már csak az is, hogy megrendeljek egy taxit ami reggel 7:10 re a kórházhoz fuvaroz. Itt barátocskám, nem úgy megy az! Az utazási díjat ugyanis vissza lehet igényelni. Márha sikerül olyan feltételek között, olyan csatornákon át leszervezned a fuvarodat, amit később relevánsnak ítélnek. Mire mindezt kiderítettem és a diszpécser nyugtázta az indulás időpontját, úgy éreztem, hogy már a java részén túl is vagyok. Ehhez képest a műtét kismiska lesz! Pláne fejjel lefelé! 

A diszpécser jelezte ugyan, hogy csak kézpénzt fogad el a taxi, és lehetőleg pontosan kiszámolva, akkor mégis meglepődtem, mikor a sofőr kijelentette, hogy előre kéri a pénzt, addig nem is indul. Az, hogy aztán még egy utasért beugrunk útközben már nem is rebbentett meg. Persze, hiszen van itt a kocsiban hely elég. Talán jó is lesz oldani egy kicsit a feszültséget egy kis csevellyel: "Ó, hát én méheltávolításra megyek, és Te?" De ilyenről szerencsére szó sem volt. Utastársam egy meglett férfirmber, látható zavarban beszuszakolta magát a sofőr mögötti helyre és hasonlóképpen megszeppenve mint én, buzgón nézett ki az ablakon az út hátralevő részében.

Átszellemülésről tehát az út során szó sem volt, gallyra ment szervemtől nem tudtam mentális búcsút venni, bár az elmúlt hónapokban már volt elég időm feldolgozni ezt a "veszteséget". Az események a kórházba érkezésemtől kezdve beindultak. Mindenki nagyon kedves, nyugodt és hozzáértőnek tűnt. Jó hangulat volt. A műtőben mindenki tudta, hogy ki a férjem, a német sebész márciusban konzíliumot is tratott Andrissal rólam, csakúgy a folyosón, az altatóorvos Christina, pedig úgy mosolygott és beszélt hozzám, mintha én lennék a kollégája, nem az Andris. Egyszó mint száz, befeküdtem az apró műanyag golyócskás spéci takaróba, és miután némi stresszelés után hogy valóban kényelmesen fekszek-e, elszédültem. A következő kép, hogy már máshol vagyok és ha jól emlékszem Andris nézett nagy vigyorral közelről rám. Túl voltam rajta. És fájt. Nem tudtam mi, de nem volt jó, csövek lógtak itt-ott ki belőlem és borzasztóan pisilni kellett... Később kiderült, hogy a pisiérzéssel nem kell foglalkoznom, azt egy katéter elintézi nekem, némi természetes, gyakori komplikáció miatt egészen két hétig...!

Sebaj, ez legyen a legnagyobb bibi. Még aznap hazaengedtek és azóta csak egyre jobban vagyok. Igaz ez a zacsi a combomhoz erősítve nem fog hiányozni, de már csak 10 nap abból is!