Múlt héten megvolt az első igazi fogadóóránk, tolmáccsal, kávéval, jegyzettel készült óvonőkkel. Nagyon kedvesek voltak és a hangulat oldott is lett volna, ha nem zavart volna piszkosul maga a tolmácsolás ténye, de mivel ez hivatalos ügy, és itt vigyáznak a hivatalos formára, a tolmács elengedhetetlen volt. Nem tudom mi volt a bácsi végzettsége, és valójában mennyire magas szinten beszélt dánul, de még az én szerény dán tudásom is észrevette az erős akcentus jelenlétét. Ez egyrészt nagyon is megnyugtató volt, másrészt viszont folyamatos aggódással figyeltem sikerül-e neki mindent lefordítania. Vártam a pillanatot, mikor megkukul, hebeg-habog, és kínossá válik a kellemesnek indult trécs. Szerencsére hiába vártam, a beszélgetés, bár nagyon hasznos volt, nem volt túl magas röptű és bár kicsit döcögősen, de végül sikerült átvinni mindkét félnek, a legrázósabb részt is, hogy M egy picurkát hipotóniás, és ha akarom hívnak hozzá szakembert, hogy nézzen rá.

Persze, hogy akarom, mint megtudtam ezt majd az én jelenlétemben csinálják, vagy ha ez nem megy akkor levideózzák a vizsgálatot, és a szakértő majd ezek alapján mond valamit, úgy, hogy én is lássam mit miért mond... Persze, ezt is, mint mindent dánosan, majd valamikor a jövőben csináljuk, nem kell izgulni, majd egy héttel előbb szólnak. Ahogy azt is csak most tudtuk meg hogy Zi., a magyar kislány május 1.től átkerül a nagyok csoportjába. 

Ezt a hírt M elég rezignáltan fogadta, kettőt kérdezett még az üggyel kapcsolatban, aztán ette szép nyugodtan tovább a levesét... egészen meglepett ez a reakció, azt gondoltam legalább kicsit kiakad, vagy ellenkezik, netán egy aprócska hisztit is megereszt majd, hiszen ők ketten, valljuk be férfiasan, összenőttek az oviban. 

Ennek az összenövésnek számtalan jele volt, mint például a feltétlen hit Zi.-ben M részéről. Január elején, ez a kis "boszorka", többször is bizonyítékát adta élénk fantáziájának, ezzel nyomasztó perceket, órákat szerezve M.nak. Ilyen volt például a tüske esete januárban. 

Mikor M idén, első héten újra elkezdtek járni oviba, nagyon nem volt formában. Igaz ugyan, hogy a téli szünetben nagyon ellazult, itt volt az összes nagyszülője hosszabb, rövidebb ideig, az apja sem volt dolgozni egy hétig, ajándékokat is kapott rengeteget, szóval ebből az állapotból belecsöppent újra a "vad" dán valóságba, ahol Zi. volt az egyetlen támasza. Ennek megfelelően óriási volt a ragaszkodás és a függés részéről, elhitte például, hogy az a kosz, ami az udvaron keletkezett a tenyerén egy szálka, és bár nem fájt neki, fél órát sírt miatta. Mikor kérdeztem, hogy miért nem mutatta meg az ovónőknek, mondta, hogy mutatta ő a tenyerét nekik, de az óvónők azt hitték sétálni szeretne velük, így kézen fogták. Nem kevés munkámba került eljutni a csapig és egy alapos kézmosást véghezvinni, aminek eredményeként a tüske köddé vált. A délután hátralevő része azzal telt, hogy a tüske hihetetlen átváltozásáról beszélgettünk. Azt hogy Zi. esetleg nem jól mondta, és a tüske nem is tüske volt, nagyon nagyon nehezen emésztette meg. 

Azt sem volt könnyű kiverni a fejéből, egy igazán szeles januári napon, hogy az ovit nem fogja elfújni a szél, hiába mondja ezt Zi., nem így lesz. Azóta is, ha vihar közeleg, és szél is van, mindig megkérdezi, hogy mit fog elfújni a szél ezúttal. Ezt a dolgot amúgy különösen mellre szívta, annyira, hogy az óvónők elmondása szerint aznap nagyon sokat sírt, kint is bent is, és mikor már nem sírt, csak feküdt a szőnyegen és bambult. Ez már több volt a soknál, az óvónők nem bírták tovább a feszültséget és felhívtak egy órával hamarabb, mint ahogy amúgy mentem volna, hogy jöjjek gyorsan, mert M lehet, hogy beteg. Persze kiderült, hogy csak úgy messziről figyelgették, és mivel ez a viselkedés nem volt rá jellemző, és az azt megelőző napokon minden nap sírdogált egy keveset, hol egy elvesztett kesztyű miatt, hol a tüske zavart be, hol méteres jégdarabok esetleges hullása az égből keserítette el, nem volt jobb ötletük, hívtak engem.

Nem haragszom rájuk egyáltalán, nagyon stresszes az ő életük is, a multkor például egy fogadóórás napon az egyik óvónő, (a Viki) láthatóan teljesen ki volt készülve, hogy össze kellett rántania a csoportszobát, ahogy minden délután, és negyed óra múlva jött az első szülőpáros beszélgetni. Mindezt saját bevallására alapján állítom, mert mikor láttam, hogy kétségbeesett ábrázattal kószál a folyosón megkérdeztem tőle, hogy hogyityeg a fityeg... Kíváncsi vagyok mi lesz, mikor majd velünk lesz fogadóórája, hiszen M januártól az ő csoportjába fog kerülni. No, nem mintha M nehéz eset lenne, de Zi nem a Viki csoportjába megy májustól, vagyis a fiatalokat végérvényesen elszakítják egymás mellől...

Pedig az én gyermekem miután kiheverte Az januári első hét gyötrelmeit már teljesen és leplezetlenül átadta magát az imádatnak. Egyik délután például még a tornateremben voltak mikor mentem érte, és közös foglalkozás volt. Éppen egy nagy anyagdarabot álltak körbe az óvónőkkel a gyerekek, mindenki fogta az anyagot és körbe-körbe szaladtak, úgy hogy a közepén ültek páran a csoportból. Nagyszerűen szórakozott mindenki. Az én Drága M.ém például azért, mert csak Zi.t látta, ő vele szembe ült mikor be kellett másznia a rongyra, csak rá nézett csak neki nevetett és követte minden mozdulatát. Ha Zi. eljött onnan ő is eljött, ha Zi. máshova ment, ment utána. Zi.nek beszélt, csak őt hallotta meg, szinte önkívületben volt. Engem gyakorlatilag észre sem vett. Egészen belebetegedtem a felismerésbe, hogy kisfiamnak, az én pici kincsemnek, egy nő van világa középpontjába...! mert nem szépítek, olyan volt, mint aki fülig szerelmes. 

Ettől a naptól kezdve izgultam, féltem és a körmömet rágtam, hogy mi lesz most?! Már azon gondolkoztam, hogy másik oviba iratom, mert ez a felállás egyáltalán nem kecsegtetett semmi jóval. Megijedtem, hogy ekkora befolyása van Zi.nek M.ra, aki amúgy az óvónők elmondása szerint senkivel sem volt hajlandó játszani, csak Zi.vel. Ha az óvónők más gyerekekkel melléültek, beszéltek hozzá (persze dánul), és megpróbálták bevonni a játékba, egyszerűen felállt és arrébb ment. Nagyon aggódtam, mert mindeközben Zi. úgy tűnt, nyitott mások felé, játszott más lányokkal és nagyon befogadó volt az óvónőkkel szemben is. Szülei elmondása szerint már mondott ezt-azt dánul, míg az én fiam egy mukkot sem. Szóval vízionálva magamban egy egyáltalán nem gyönyörű jövőképet megbeszéltük A.sal, hogy várunk 2 hetet és ha semmi sem változik, akkor kivesszük!

A változás nem két, hanem három hét múlva következett be, addigra pedig már beletörődtünk, hogy nem fogjuk kivenni, mert nagyobb lenne a sérülés, mint a haszon, hiszen kiderült M. nagyon is szeret odajárni, ismer mindenkit, mindennek tudja hol a helye, hol mit lehet játszani, elővenni, csak éppen nem játszik mással Zi.n kívül... mindaddig míg Zi. jelen volt...

Történt ugyanis egyszer, hogy Zi. lebetegedett, és nem ment oviba. Nem tudtam előre, csak mikor már a csoportszobába lépett M. láttam, hogy ő sehol. Ekkor septiben mondtam M.nak, hogy ma nincs Zi., de sebaj, péntek van, déulántól úgyis otthon leszünk együtt 2 teljes napig. Félve mentem be délután, azt vártam, hogy majd mondják: M. egész nap csak ült a sarokban, és szopizta az ujját, de nem! Sőt! Az egyik óvónő szerint az volt eddigi ovis napjai legjobbja, nyitott volt mindenki felé, játszott a többiekkel, figyelt az óvónőkre és jól ebédelt... Ekkor megnyugodtam. Innentől biztos voltam benne, hogy nincs itt semmi baj, csak picurkát kényelmes ő.

Azóta a helyzet csak fokozódott, a fogadóórán elmondták, hogy Zi. nagyon vigyáz rá, hogy úgy mondjam: nem igen buzdítja arra, hogy mással játszon, ezt M. már mondta nekem többször, csak nagyon hihetetlennek hangzott. M. amúgy rendszeresen próbálgatja dán tudását itthon, hangosan köszön most már mikor megérkezünk, és mikor eljövünk az oviból. Lett egy kis barátja is, akivel többször szokott fogócskázni, autózni, együtt játszani, sőt nemrég még olyan nap is volt, amikor mindketten, Zi. is és M. is voltak oviban, de mindketten mással játszottak. Nyilván más lesz, ha minden nap külön lesznek és csak az udvaron fognak találkozni, de most már tudom, hogy gond az nem lesz.