Kedden volt az első nap, és annyira jól sikerült, hogy nem hittem el, így vártam még egy napot az ítélettel, hátha csak a nekifutás volt erős, de nem. Persze nincsenek illúzióim, lesznek itt még sírva elindulós, hisztizős reggelek is, de azt hiszem a kezdés ennél simább nem is lehetett volna.

Az is felmerült bennem, hogy lehet a felkészülő-elkészülő tervem volt annyira zseniális, hogy azt nem lehetett nem megvalósítani...! 

A lényeg a lényeg, hogy valami csodálatos összhang lengte be aznap reggel a lakást és a fiúkat. A kocsiig ugyan már nem tartott ki, mert 10 icipic percecske mégis elvesztett valahol ebben a fenenagy harmóniában, de hiába volt már 8:55 amikor beültünk az autóba, nem adtam fel, hogy beérünk 9re! Mint később kiderült, jól tettem.

Ahogy 9:00-kor enyhén ziláltan, boldog, büszke arccal benyitottam az oviba karomban Z.nal, magam előtt tuszkolva M.ét, az első ember akit megláttam, Viki volt. Ott állt vagy 15 nyakig beöltözött, földön ücsörgő gyerkőccel szemben a folyosón és most nem csak szigorú volt, hanem morcos is. Egymásra néztünk, talán biccentett, én lelkesen köszöntem, majd újra a gyerekekre figyelt. Kicsit még néztem rá...beértünk időre!...halihó!...királyok vagyunk!...de semmi. Pontosabban mosoly az nem volt, sem rendes köszöntés, csak mufurc odaszólás egy kolléganőnek, hogy foglalkozzon velünk...A kolléga Karina, nagyon kedves, végig ott állt mellettünk míg mi levetkőztünk, és mosolygott... én néha kérdeztem ezt-azt, udvariasan válaszolt, aztán nem bírtam ki: Késtünk? kérdeztem. Neeem, mondta teljes meggyőződéssel, és ennyi elég is volt nekem, valaki kimondta!

Kiderült, hogy a fal mellett ücsörgők a templomba mentek, karácsony közeldtével ugyanis rendes időközönként átmennek oda énekelgetni egy kicsit. Azokat viszik csak, akik szeretnének menni, és a dalok nagy részét ott tanulják, mert a gyerekek fele muszlim, így nem akarják túltolni ezt a témát bent az oviban. 

A csoport így az első nap délelőtt csak foghíjasan volt jelen, de talán ez nem is volt baj...vagyis igazából mindegy volt, mert a két új magyar ovis, M. és Zi. olyan nagyszerűen belefeledkezett a közös játékba, hogy nem is hiszem hogy feltűnt nekik, hogy hányan, vagy kik vannak még a teremben. Egy kivétellel, a harmadik, legkisebb jelen lévő magyar, no ő feltűnt nekik, ő legtöbbször rosszkor, rossz helyen volt... Néhány egészen apró odaszólást, testvéri legyintést leszámítva viszont ez is álomszerűen ment. Az én Z.m elbűvölte az összes ovónőt, huncutul mosolygott, csíntalankodott, jött-ment mintha az egész dolog miatta lett volna. Sokan beszéltek is hozzá, én válaszul csak mosolyogtam, gondoltam ebből nagy baj nem lehet, amúgy meg úgysem nekem mondják...

Az ovónők nagyon rendesek, aznap három fiatalka volt szinte csak, kint az udvaron pedig többek között kedvenc igazgatóm Lars is jelen volt. Teljes mellbedobással foglalkozott a kicsikkel egész délelőtt, vígasztalta őket, békét teremtett, hintáztatott (egyszerre 4-et is!), és mindig kedvesen mosolygott...

A gyerekekkel azt beszéltük meg, hogy ebéd alatt kint leszünk a folyosón és aztán, ha végeztek találkozunk. Míg ők ettek, szegény rommá fáradt Z. kínjában össze vissza futkorászott, sáros csizmákat hajigált és a földön fetrengett. Egyszer, mikor óvatlan kezek nyitva hagyták a teremajtót, mint a szél beviharzott a békésen eszegető ovisok közé. Volt is meglepetés! Neki azért, mert mindenki egy helyben ül az asztaloknál és evett, az ovisoknak meg szimplán a hirtelenségtől akadt torkukon a falat. Eztán a viharzás óvatosabban zajlott, de még vagy 3szor be kellett lopakodnom utána...

Egy békés pillanatban belestem a terembe és láttam, hogy M majszolja a szendvicsét és közben jókedvűen nézelődik körbe. Derüs hangulata ebéd után is megmaradt, sőt kitartott másnap reggelig. Várakozásaimmal ellentétben aznap délután nem volt egy incifinci hiszticsíra sem, pedig nem szokványos délelőtt volt. Amikor reggel belépett a terembe, azt hittem nem ilyen boldog vége lesz a napnak. 10 percig fel s alá járkát ujját szopizva, békáját szorongatva, csak nézelődött, szemlélődött, pedig Zi már ott ült és játszott. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve leült mellé és onnantól simán ment minden.

Az első nap csak ebéd utánig maradtunk, utána, elmentünk uzsonnásdobozt venni. Ez kifejezetten jól sikerült. Igaz ugyan, hogy le volt értékelve és nem tökéletes a kivitelezése, M.nak viszont annyira tetszett, hogy az úton a pénztár felé ölelgette a dobozt és még néhány puszit is adott neki. Ez nem csak holmi fellángolás volt, a vacsoráját is abból ette, sőt azóta is megbecsüli, és alaposan kieszi a tartalmát.