Mivel januárban úgy döntöttünk, hogy nem adjuk be Z.t semmiféle gyermekmegőrzőbe, elhatároztam, hogy cserébe, elmerülök vele a szocializáció fene nagy jóságába, viszem mindenfelé, haverkodunk majd korabéliekkel így nem fosztom meg őt a korosztályától.

Ötletek szintjén egészen eljutottam az otthonról ismert ringatóig, amit itt "baby tju-hej"nek hívnak. Többek közt a, tőlünk 5perc autózásra lévő, könyvtárban tartják kb 6 hetenként az egyszeri fél órás mókát... nem baj, gondoltam, van még két másik hely is, amiket tőlünk kocsival 15 perc alatt el lehet elérni, semmi gond, így össze is jön a havi 3 alkalom, az meg már mégis valami. Bár koncentráltam, az első alkalmat csúnyán elfelejtettem, így a következőre már nagyon odaértünk: tőlem meglepő módon a kezdés előtt negyed órával már a könyvtárban voltunk. 

Hihetetlenül büszke voltam magamra, mert arra gyúrtam, hogy míg gyűlik a nép, Z. bandázhat a hasonszőrüekkel. Biztosra akartam menni, így megkérdeztem egy roppant elfoglat könyvtárost, jól tudom-e hogy itt ma "buli" lesz... A hölgy nem titkoltan zavarba jött, valószínű attól, mert először egy mukkot sem érett abból amit mondtam neki az anyanyelvén, dánul, aztán meg attól, hogy fogalma sem volt róla, hogy náluk létezik egyáltalán ilyen program... Míg a hivatalos promó füzetben össze-vissza lapozgatott, hogy valami kapaszkodót találjon, megérkezett egy anyuka az ő egészen aprócska gyerekével és helyretett mindent. No, nem azért mert olyan volt a fellépése, hanem mert beszélte mindkét nyelvet, engem megértett és a könyvtárosnak bólogatva mondta, hogy ma van a napja a zenélésnek. Én, mivel elhatároztam, hogy csak dánul fogok beszélni, kerül amibe kerül, az anyukával megpróbáltam csak úgy finoman, szőrmentén haverkodni... dánul... Mivel a második mondatba is belefulladtam, feladtam az elveimet és angolul folytattam a csevelyt, de hiába. Bár volt egy igen picurka dialógus és még rövidke vidámságot is sikerült kettőnk közé csempésznem, az anyuka ellenállt. Olyannyira nem voltam szimpi neki, hogy amikor jött az énekes néni, hogy nem ott lesz a foglalkozás ahol mi vagyunk, hanem máshol, akkor tojt ránk és nem mondta el hogy mi történik... én pedig, mire feleszméltem, összeszedtem a cuccunkat és Z.t rábírtam hogy hagyja ott azt a játékot amit talált, már eltűntek. Bő 5 percembe tellett mire rátaláltam a földszinti teremre, ahol vagy 25 gyerek, néhány felnőtt, egy zongora és egy gitár aktívan működött már...

Teljes volt a csalódottságom, az elszalasztott szocializáció lehetőséget láttam minden egyes gyerekben akik ott ringatóztak, és az elárulás érzésétől mardosva néztem végig a műsort. Merthogy műsor volt, incifinci interakcióval. 

A főnéni, gitárral a kezében messze a gyerekektől egy olyan teremben énekelt, ahol a kőpadlón ténfergő gyerekeknek zokniban kellett lenniük, a felnőttek viszont csizmában, szandálban, gumicsizmában, ki, ahogy jött, maradhatott. A néni tehát zongorakísérettel énekelt, aztán egy állathangos dalnál időközönként elővett a táskájából egy-egy plüss állatot, éppen azt akiről a dalban szó volt. A gyerekek ekkor kaptak egy kis részvételi lehetőséget, kitalálhatták milyen állatról van szó. A legdurvább interakció ezután következett, zörgő tojásokat osztott szét az énekes, minden gyereknek kettőt és azokkal aztán néhány tornamutatvánnyal átszőtt dalt énekelt. Z. eddig bírta. A másik teremben otthagyott játék olyan mély nyomot hagyott benne, hogy nem tudott átszellemülni, csak az járt az agyában. Miután a tojászörgetés sem hozott mindent feledtető élményt, már nem is tűrtőztette magát, az ajtóhoz vágtázott és hangosan követelte, hogy menjünk. 

Az elején még reménykedtem, hogy bár nem értünk oda a kezdetekhez, rá tud majd hangolódni, ezért legelőre ültem vele. Hiába. Miután vége lett az első számnak felpattant és az ajtó felé rohant. Ekkor jöttek az állathangok és valahol a távolban a táskából előkerülő figurák mégis maradásra bírták... egy kicsit, de miután a tojásokat is eleget zörgette, már nem volt visszatartó erő, mennünk kellett. 

Más kisgyerek is hasonlóképpen érzett, az egyik el is jutott az 5 méter magasban végződő lépcső tetejéig. Az énekes néni nem is bírta a látványt, így félig megszakítva az előadást szólt a közönségnek, hogy valaki ugyan tegyen már valamit... A valaki egy erősen 60 felé járó energikus hölgy volt, aki felpattant másik 3 gyereke mellől és visszavitte az elkószált fiúcskát. Megértem én, nem könnyű 4 másfél év körüli manóra egyszerre figyelni, egy ilyen zajos program közepette, de lássuk be, neki ez a munkája... A közönség zömét ugyanis olyan gyerekek tették ki, akiket a magánbölcsisek hoztak el, vagyis egy felnőtt 4-5 gyerekkel volt jelen. Az olyanok mint én, a "luxusmamák" (1 felnőtt, 1 gyerek) nagyon kevesen voltunk. Egyértelmű, hogy a Fonóban megszokott gyerekmozgató ringató nem idevaló... nagy kár. 

Persze mindezt csak én sajnáltam, Z.t egyáltalán nem viselték meg a történtek, hatalmas boldogság volt számára, hogy visszamentünk a fenti terembe és újra játszhatott a szuper játékkal, aminek egy darabját, mint utóbb kiderült, végig magánál tartotta. Azért nem zárom ki, hogy ismét megnézünk egy előadást, változatosságnak ez is megteszi, de hogy nem fogjuk a városban hajkurászni ezt a programot, mint ahogy az elején terveztem, az is ziher.