Először is nem nehéz.

Másodszor pedig, bár nem nehéz, iszonyú kemény. Most például úgy saccolom, hogy talán egy év múlva meggyőzhető leszek, hogy amit eddig minimum nyolcvanezerkétszázhuszonháromszor hallottam a pénztárnál fizetés után az valóban egy mondat, miszerint kérem-e a blokkot. 

Ravasz népség ez a dán, úgy tesznek, mintha nem is mondanának semmit, mintha csak bepöndörödött volna valamiért a nyelvük és azon próbálnánk valahogy segíteni, pedig nem is! Beszélgetnek, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha értenék egymást. Én egyelőre nem értek semmit.

Otthon ugyan tisztességesen végigjártam azt a féléves kurzust, ami heti 5 óra dánt szolgáltatott nekem, de mikor itt először igazi lélegző módon, csak úgy csípőből valaki nekemvágott egy kedves mondatot az utcán, természetesen a gyerekekre vonatkozóan, biztos voltam benne, hogy valami tévedés történt. Valahol, valaki eltolt valamit. Vagy nekem nem a dánt tanították otthon, vagy itt, ezeknek az embereknek nem tanították meg.

Sokáig elő sem akartam venni sutba dobott minimalista nyelvtudásomat, hiszen biztos voltam benne, hogy nem értik majd. Aztán egyszer a vicc kedvéért, mikor elmentem egy fontos iratot elintézni magamnak az önkormányzatra, dánul nyitottam. Annyira jól sikerültnek éreztem az első mondatot, hogy nem álltam le, mikor kérdezett, dánul válaszoltam. Hirtelen, frissiben szerkesztett mondataim viszont nem lehettek hibátlanok, mert a hölgy arca egyre nagyobb tanácstalanságot próbált leplezni, bennem erősítve a "lám, lám, ez nem is ugyanaz a nyelv" gondolatkört. Megváltás volt számára, hogy éppen ekkor, szintén az irodában intézte a városkában élő egyetlen nem magyar ismerősöm az ügyeit és kislánya után rohanván megállt mellettem egy pillanatra, hogy üdvözöljük egymást. Váltottunk néhány szót angolul, majd visszafordultam az ügyintézőhöz, aki teljesen átalakulva, súlyoktól felszabadulva angolul folytatta a velem való kommunikációt.

Nem adtam fel, csak kicsit rápihentem az újabb tudáscsillogtatásra. Legközelebb az oviban pendítettem meg néhány egyszerű köszönést, aztán egy-egy szimpla kérdés, majd az eddigi csúcs, egy teljes, fél perces telefonos dán beszélgetés, az egyik ovónővel arról, hogy M. gyümölcse a hűtőben van. Ez annyira jól sikerült, hogy most azt hiszem megint pihenek egy kicsit. 

Nem úgy mint M.! Ő szakadatlanul gyakorolja a nyelvet. Igaz egyelőre amit mond, nagyon hasonlít a halandzsához, de dinamikájában talán kezd egy kicsit a dánra emlékeztetni. Ebből látszik, hogy a gyakorlás mennyit számít. Amikor tudja használja is frissen szerzett tudását. Nem csupán az utcán mond oda valamit embereknek, lemérgeskedi őket, ahogy ő fogalmaz, de konkrét dolgokra is használja. Egyszer például a télapó ünnepségen így kért segítséget egy nagyobb dán fiútól, hogy Zi.nak nyisson ugyan már ki a fiú egy játékot. Persze a fiú nem mozdult a felkérésre, de én annál büszkébb voltam! 

A legnagyobb nyelvtehetség négyünk közül kétség kívül Z. Már most dánul köszön jó reggelt az oviban az ovónőknek, csakúgy az utcán pedig szúrópróba szerűen ráköszön erre-arra. Múltkor például egy gyanútlanul mellettünk elsétáló huszonéves fiúra köszönt rá, aki persze illedelmesen viszonozta is, bár utána még métereken keresztül hallottam meglepett nevetését.

No, nemsokára mi ketten sokkal intenzívebben fogjuk gyakorolni ezt a gyönyörű, hangzásban utánozhatatlan(nak tűnő) nyelvet. Januárban ugyanis kezdődik a nyelviskola. Sajnos a heti 3 alkalmas, délelőtti verziót voltam kénytelen választani, ami azzal jár, hogy bár Z bizonyára mint a szivacs szívná magába az elhangzottakat, ő nem lehet ott velem, neki majd a bölcsiben lesz továbbképzés... már fázok ha erre gondolok!... ér ez nekem ennyit...? Ó, Anyám! Csak ezek a muszájok ne lennének ennyire nehezek...!