Ezt a bejegyzést decemberben írtam, vagyis már egy fél éve, de mivel nem volt hozzá kész a képanyag ittragadt... most pótlom :)

tehát: 2017. 01. 03.

No, igen, a sok tengeri fürcsipancsi, aztán az őszi falevelek halmozása teljesen lekötötte a figyelmemet és íme, most újra villognak a hajnali 8 órás sötétben a pórázak végén az űrkutyák, a fagyos, jeges szél ismét a hátára kapja aztán vízszintesen hajigálja a tűéles esőcseppeket én pedig nem győzök csodálkozni, hogy hogy van az, hogy van aki ilyen időben is sétál...

Persze, ha nagyon belegondolok, nem olyan nagy dolog az, csak fel kell készülni és akkor még élvezhető is. Én sajnos a multkor csak a lelki felkészülésre fordítottam időt, az esőálló nadrág itthon megvárt, így ami a kabátom és a csizmám között volt, az pocsékba ázott, de legalább mikor hazaértünk úgy éreztem tettem aznap valamit. A srácokról meg nem is szólva. Ők még mentek volna tovább, hiába fél órán át gyalogoltunk a szembeszélben, ami még hozta ránk az esővizet is, úgy tűnt mindegy volt nekik, csak pocsolyák legyenek. Ha nem esik bele az út első 5 méterén M csokis zsömléje egy pocsolyába, mondhatnám, hogy egyetlen egy nyikkanást sem hallattak egész út alatt... Mondhatnám, de ekkor nyílván túloznék, hacsak nem felejtkeznék el arról a jelenetről, amikor Z teli torokból üvöltött, mert többszöri felszólításomat semmibe véve mégis felvette az üres tüzijáték kilövőt a járda mellől, amit aztán én, némi alámondással kísérve, kivettem a kezéből. Úgy ordított, hogy akár még a 20 perccel azelőtt elhagyott oviban is fölkapták néhányan a fejüket.

Mindezek ellenére a hangsúly mégiscsak a kitartó gyaloglásukon van, és annyira jólsikerültnek éreztem ezt az utat, hogy másnap, amikor spontán, minden felkészülés nélkül lerobbant az autó egy áruház parkolójában, már nem vállalkoztam a hazasétára. Gondoltam a csúcson kell abbahagyni, minek küzdeni a mínuszokkal. Így a jól befűtött, bedöglött kocsiból hívtam egy taxit.

Talán mondanom sem kell, de izgultam kicsit. Jó előre kigondoltam és begyakoroltam hát azokat az egyszerű mondatokat, amikre szükségem lehetett, de mire a gép háromszori melléklet és igényspecifikáció kérése után egy élő hang elé irányított már mindent elfelejtettem. Lám, mégsincs hiába a sok nyelviskolában töltött óra! Megértettek. Mintha csak Pesten intéztem volna a dolgot, olyan flottul ment minden! ...már csak az nem volt világos, bár megkérdeztem, hogy mikorra várhatjuk az autót... míg ezen töprengtem, kaptam egy üzenetet, miszerint a kocsi 5 perc múlva megérkezik. Ekkor töprengésem a várható beszélgetésekre irányult, és igyekeztem minden lehetőségre feélkészülni, hogyan fogok majd beszélgetni az ehte dánnal, mikor is begördült az autó és a volán mögül egy arabus tört dánsággal megkérdezte, hogy én vagyok-e én... 

Egy hangos belső puffanással egy hatalmas kő esett le a szívemről és mosolyogva helyeseltem. A sofőrt nyilván megleptem aztán azzal, hogy egy szempillantás alatt előkapkodtam az elsötétített autónkból az összes gyerekemet és végül egy hatalmas, oviból és boltból szerzett javakkal megpakolt zsákot próbáltam a hátsó ülésre bepaszírozni. Ekkor ocsúdhatott fel kábultságából és kipattanva az autóból szépen a helyére, a csomagtartóba tette a csomagomat. Az 3 perces úton a srácok végig dumáltak, kérdezgettek, élvezték az újdonságot, és ez láthatólag megenyhítette a kezdetben igen zord söfőrünket, mikor megérkezvén kivette a poggyászt még a napszemüvegét is levette, úgy mosolygott ránk.

 Azóta megtudtam, hogy taxisokból hiány van, és kétkezi munkának számít, így ha valaki kocsit rendel nem kell attól tartania, hogy egy tőzsgyökeres vikinggel kell majd beszélgetnie.