Nem tudom mikor fogom megszokni ezt nyelvet, de annyi biztos hogy még mindig nem áll rá sem a szám, sem az agyam... 

A legegyszerűbb, legtöbbször használt szavakat is képes vagyok nem jól összerakni, ilyen például a nagyon köszönöm: mange tak. Ezt véletlenségből úgy kell mondani, ahogy írjuk, nekem viszont ritkán sikerül így használni, legtöbbször "mange tank", vagyis "sok tankot" lesz belőle... Persze, mit kell nekem cifrázni?! A dán tanárom, Viki is azt mondja, minimumra törekedjek inkább, aztán majd idővel jön a fakszni is.

M. is visszavett egy kicsikét, az oviban azt mondják, hogy amikor elkezdenek hozzá dánul beszélni egyszerűen elfordul, vagy elmegy onnan... Sajnos a kezdeti lelkesedést nem támogatja sikerélmény, ugyan számolni ...

Február 8.án, 9:15 kor megvolt az oviban a farsang. Teljességgel belső buli volt, csak a bennfentesek lehettek jelen, még csak fotók sem készültek. 

Így abszolute és csak azt tudjuk ami szubjektíve átszűrődik a résztvevőktől, ami jelen esetben M.tól annyi, hogy jó volt. Ennél többet nem tudtam meg tőle, még azt sem, hogy mekkora volt a hordó, ami teli cukorkákkal lógott, és viselte az ovisok ütélegeléseit ameddig csak bírta, majd széttört darabokra és elárasztotta fimonságokkal a termet. Ez után és ez előtt is minden homályos, még az sem tiszta, hogy engedték-e nekik, hogy egyenek a finomságokból, vagy sem, ugyanis ugyanabban az egy mondatban mindkét verzió elhangzott. Az viszont biztos, hogy csak egyetlenegy cápa volt a partin, ...

Mire 2016-ot írtunk az idő valóban téliesre fordult, de hál' Istennek, nem maradt így.

Amikor viszont hideg van akkor többnyire szél is van, és az kegyetlen tud lenni, jeges és durva. Hiába csak egy kis "fuvallat", olyan erővel támad, hogy egy kisebb fajta emberkét, mint például Z., szinte felöklel. Bár a hőmérő ritkán mutat 0 fok alatti időt, én személy szerint szeles időben egyszerűen képtelen vagyok elegendő réteget magamra venni, állandóan azt érzem, hogy a csontonban vájkál ez a pofátlanul hideg szél. 

Nem vagyok született dán, az már biztos, az olyanoknak, mint az a komp kapitány, pedig végképp a nyomába sem érek... A két ünnep között, amikor a gyerekek 4 nagyszülője itt volt látogatóban, egyik kirándulásunk ...

Múlt szombat reggel, kinézve az ablakon, gyönyörű havas táj fogadott minket. A hó nagysága, minősége is tökéletes volt egy kis szánkózáshoz, így összebeszéltünk a másik magyar családdal és spontán mód találkoztunk egy közeli parkban. Az ottani dombocska szintén tökéletes volt, ahogy a rajta levő tömeg is, amit egy 3 gyerekes helyi család és mi heten alkottunk. Hogy a tökéletesség teljes legyen az idő is remek volt, szél és túlbuzgó, havat olvasztó napsütés nélkül simítottuk a domboldalt egész délelőtt.

Egy faszánkón és két nagy, pokróccal bélelt zacskón osztoztunk heten, de nem volt igazán fennakadás. Bár Z. élete első csúszása után szinte mindig kiverte a balhét, ha felérve a dombtetőre még nem csúszhatott ...

Dübörögve beindult 16, alíg birom a lépést tartani!

Itt volt az a dermesztő hideg, a bölcsi kérdés, a lakás ügy, az ovidolog, a nyelvtanulás, a nyári szabadságok, szóval volt mit meggondolni, elintézni, és még csak a hónap felénél járunk!

Na jó, ennyire nem drámai a helyzet, csak zajlik az élet. 

Volt például egy olyan nagyratörő tervünk, hogy beadjuk Z.t bölcsibe én pedig a nyelviskolában töltöm az így kapott szabad óráimat. Ezt a tervünket a lelkiismeretem felülírta, pontosabban teljesen meghiúsította, ugyanis hetekig tartó gyötrelmet okozott nekem idebent és állandó jelleggel piszkált, hogy mégse kéne. Túl kicsinek érzem még Z.t... vagy én nem érettem meg még az elszakadásra, ez most mindegy, a lényeg hogy adtam ...

God jul! :)

Először is nem nehéz.

Másodszor pedig, bár nem nehéz, iszonyú kemény. Most például úgy saccolom, hogy talán egy év múlva meggyőzhető leszek, hogy amit eddig minimum nyolcvanezerkétszázhuszonháromszor hallottam a pénztárnál fizetés után az valóban egy mondat, miszerint kérem-e a blokkot. 

Ravasz népség ez a dán, úgy tesznek, mintha nem is mondanának semmit, mintha csak bepöndörödött volna valamiért a nyelvük és azon próbálnánk valahogy segíteni, pedig nem is! Beszélgetnek, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha értenék egymást. Én egyelőre nem értek semmit.

Otthon ugyan tisztességesen végigjártam azt a féléves kurzust, ami heti 5 óra dánt szolgáltatott nekem, de mikor itt először igazi lélegző módon, csak úgy ...

...így neveztem őket első pár hetes ittlétünk alatt, mivel azt láttam, hogy az itteni gyerkőcök az otthon megszokott gyerekviselkedéstől meredeken eltérő módon léteznek a világban. Ahogy a napközbeni séták alkalmával elvétve találkoztunk gyerekekkel, azok mindig jólnevelten, csendben meneteltek szüleik mellett, nem rohangásztak, kajabáltak, még csak nem is heherésztek vagy kuncogtak és mindenek fölött a hiszti árnyéka is messzire elkerülte őket.

Szívem repesett az örömtől, mikor először láttam olyat, hogy egy bevásárlókocsira két kis szőkehajú lányka oldalról rákapaszkodott és úgy próbálták azt  a lábukkal hajtani. 

Az oviban a bemutatkozás alatt kifejezetten rémületes volt azt látni, hogy az udvaron játszó ovisok ...

Az elmúlt napokban egy jó darabig pocsék idő volt. Úgy fújt a szél, hogy féltem netán a házat is kimozdítja a helyéről. 3 napig reggeltől reggelig olyan volt odakint, mintha egy megvadult oroszlán tombolt volna, az amúgyis csúnya, szürke, vizes időben. Aztán a 4. nap reggelén előbújt a napocska, az oroszlán kipurcant, vagy máshol lett dolga, de egy szikra légmozgás sem volt egész nap, helyette verőfényes napsütés!

A napsütés önmagában is szép, de ha itt egy kis füves területet ragyog be éppen, az valami elképesztően gyönyörű! Színe mélyről ragyogó smaragzöld, olyan tömött és puha, igazi hempergésre csábító. Csodaszép, rövid, tömörgyönyör az út mellett, a házak előtt, az udvarokon, a parkokban. Mindenhol, ahol nem ...

Történt egyszer, hogy találkoztunk egy tahóval. Ez még akkor volt, amikor egész nap együtt lógtam a fiúkkal, még az ovi előtt.

Egy, a kelleténél hosszabbra nyúlt vásárlás alkalmával Z elaludt, mikor az utolsó bolthoz kanyarodtunk. A dolog, amiért mentünk, nagyon kellett, így el nem ítélhető módon kivettem a kocsiból, az én alvó babámat, gondosan a vállamra tettem kis fejecskéjét, kézenfogtam M.ét, és bementünk az üzletbe. M elemében volt, ugrált, dumált, ahogy szokott, én meg próbáltam rohanni, mert A súly egyre nehezebb lett a karomban. Hamar megtaláltam amiért mentünk, egy hatalmas doboz tápszert, így a gyors sikeren felbuzdulva, még M is kapott valamit, és persze A.nak is jutott egy kis apróság, így szinte zsonglőrködve ...