Múlt szombat reggel, kinézve az ablakon, gyönyörű havas táj fogadott minket. A hó nagysága, minősége is tökéletes volt egy kis szánkózáshoz, így összebeszéltünk a másik magyar családdal és spontán mód találkoztunk egy közeli parkban. Az ottani dombocska szintén tökéletes volt, ahogy a rajta levő tömeg is, amit egy 3 gyerekes helyi család és mi heten alkottunk. Hogy a tökéletesség teljes legyen az idő is remek volt, szél és túlbuzgó, havat olvasztó napsütés nélkül simítottuk a domboldalt egész délelőtt.

Egy faszánkón és két nagy, pokróccal bélelt zacskón osztoztunk heten, de nem volt igazán fennakadás. Bár Z. élete első csúszása után szinte mindig kiverte a balhét, ha felérve a dombtetőre még nem csúszhatott rögtönazonnalújra, de őt leszámítva a többiek viszonylagos békességgel vártak a sorukra. A zacskók mentek a legjobban, a domb alján mindig megbokrosodtak, és forogva próbáltak megszabadulni a rajtuk ülőktől. Tőlem egyszer kétszer sikerült is nekik, de ahogy minden más is, az én hangulatom is közel volt a tökéleteshez, így nem vettem zokon, sőt.

Majdnem tökéletes jelenet volt az is, amikor a szánkón ülő M.ét húztam fel a dombtetőre. Mikor már az egyik kezemmel majdnem felértünk, megcsúsztam, először kézre, majd térdre támaszkodva, végül hasról próbáltam menteni a menthetőt. Ekkor önkéntelenül hirtelen elképzeltem a tökéletes folytatást, magamat ahogy a szánkón ülő M. húz engem hason maga után egészen a domb aljáig. Ettől a víziótól felderülve aztán már, tökéletesen menthetetlen lett volna a helyzet ha Mik., a másik családfő nem nyújt felém mentő kezet.

Ezen kívül amikor a fiúkat csak úgy megszánkóztattam, vagyis húztam őket, M. egy tökéleteset bukfencezett hátrafelé, miután egy kicsit beragadós volt egy szusszanásnyi pihi után az újraindulás. Ezeket a nüanszokat leszámítva minden prímán alakult, készült persze hóember répa orral, volt hógolyózás, birkózás és a végén tökéletes kipukkanás. 

A hó aztán, már délutánra szinte teljesen elolvadt. Olyan volt, mintha pont erre a tökéletes pár órára készült volna.