Az úgy történt, hogy mikor csütörtökön, az oviban a fogadóórán izgultam a tolmács bácsi ügyességén, A. pedig kint, az ovi udvarán terelgette a srácokat, egy kamionsofőr egy hatalmas kék kamionnal befordult az ovi utcájába. Minderről nem is tudtunk volna semmit, ha a kamion vége nem csapódott volna bele a mi szépen, szabályosan parkoló Citroen Berlingónkba... De belesodródott és a hátsó oldalát rommá zúzta. 

Egy óvónő (a Viki), szólt az udvaron A.nak, hogy történés van. A kamionos, A. elmondása szerint, nagyon pörgősen, túlságosan is rutinosan, gyorsan elmondta az adatait, hogy mit kell csinálnia A.nak, és minden lelkifurdalás, vagy bocsánat kérés nélkül tovább is állt. Ez némi nyugtalansággal töltött el minket, de miután A. megkérdezte a szomszédainkat, hogy hogy szokott ez itt menni, megnyugodtunk. Ez itt ennyi. 

A. felhívta a biztosítókat, majd elvittük egy szervízbe a kocsit, hogy felmérjék a kárt. Ez utóbbi nemes feladat rám hárult, úgyhogy Z.nal pénteken zárás előtt 5 perccel, előzetes telefonos egyeztetés után, berobogtunk egy Citroen szervízbe, ahol az illetékes (a Jens), már kint várt minket. Gyorsan körbejárta az autót, lefotózta innen-onnan, majd bementünk az irodába, ahol egy két telefont megeresztve, gyors számítás alapján Jens kijelentette, ne várjunk sokat, valószínű totálkárosnak nyílvánítják majd a kocsinkat, mert az autó piaci árának 55%-át meghaladná a javítási költség. Mindez kb max 10 perc volt. 

A hétvégén tehát, mivel sűrűn esett, fóliázva téptünk vele a városban, hiszen a motorjával nem volt baj, csak az ablakokkal és az ajtókkal. Mikor egyszer a srácokat vittem valahová, a pirosnál kinéztem a napszemüvegem mögül a mellettünk megálló vontatóautóra.  A sofőr alíg bírt magával: intenzív fejcsóválás mellett, szélesen vigyorogva nézett rám, és a mellettem a saját ülésében, ujját, napszemüvegben szopizó M.ra. Egyértelműen menők voltunk... egy bizonyos módon.

Hétfőn este aztán leadtuk az autót, így a kárfelmérő kedden, telefonon közölte Andrissal, hogy ez sajna totálkár, és hogy mennyit tud fizetni ezért a biztosító. Bizonyára nem véletlen, de pont annyit ajánlott fel, amennyiért októberben A. megvette az autót, úgyhogy örültünk!

Az érdekes az volt, hogy mindezen pontig egyetlen papírt (a forgalinak megfelelő doksit) dobott be A. hétfő este a citroen szervíz "leadós-dobozába" a slusszkulccsal együtt, sem aláírást, sem különféle biztosítási dokumentumokat, vagy a károkozótól egy hivatalos, vagy legalábbis egy aláírt papírt nem kellett bemutatnunk sehol. A rendszer működött bemondásos alapon, annyitól, hogy volt egy károkozó, aki elismerte a balesetet és megadta egy kockás papíron az adatait. Amikor a szervízbe vittem a kocsit, az emberem (a Jens), kérdezett ezt-azt a biztosításunkról, de mivel én semmit sem tudtam, inkább megnézte a rendszámot és kikeresett ő maga mindent a gépből... Eddig tehát minden szóban, többnyire telefonon történt, mindenféle hivatalos formanyomtatvány nélkül... eddig... a pénz még ugyan egy hét elteltével nincs a számlánkon, a kocsi viszont le van adva és ha belegondolok arról sincs semmilyen papirunk... Az igazság az, hogy annyira nem kért eddig senki semmit tőlünk, hogy nagyon nem illet volna oda lepapíroztatni valamit is...

Most már tulajdonképpen mindegy is, mert a beígért pénzt bő egy hét elteltével, hogy befordult az a kamion el is költöttük: vettünk egy szuper vagány Opel Zafírát. A. nagyon szemfüles volt, gyorsmunkás Jens huhogását ugyanis komolyan vette a totálkárról és, ahogy tudott rácuppant a használtautó piacra. Az eredmény itt pihen már a ház előtt, korához képest (11) keveset futott, nagyon jóállapotú, jólkarbantartott, pofás "kis" kocsit sikerült levadásznia. A berlingóra sem volt (sok) panaszunk, de számunkra ez az autó egy porsche, egy királyi lakosztály, egy eredeti svájci bicska, egy halk örömóda...